Elsõ a három fiúból

Az alma, meg a fája… Ezzel a sorral kezdõdik az a sajtónak szánt anyag, amit kiraktak a homályban lévõ asztalokra. Krisztián már több mint fél órával a kezdés elõtt a gyülekezõ emberek között próbált elvegyülni, míg a „másik” családrész a meghirdetett kezdés után húsz perccel érkezett csak meg. Nyilvánvaló volt az is, hogy a jelenlévõk háromnegyede a baráti társasághoz tartozik és csupán tapsolni és közben iszogatni jöttek a Symbol alsó termébe.

Elsõként a Magneoton Kiadó egyik vezetõje Pásztor László „mesélt” egy kicsit a kezdetekrõl majd Vígh Arnold vette át a szót, õ az új albumnak a zenei producere. Majd jött az este „fõhõse” Krisztián. Kicsit izgult, kicsit izzadt, de már túl volt az elsõ pohár bemelegítõ sárga színû fehér habos italon. A fotósoknak pózolt, néha barátaival néha édesanyjával (Jimmy elsõ feleségével) de most csupán egy félelemtõl összerezzent és félénk, ámbár nagyon magabiztosnak tûnõ fiatalembert láthattunk. Ezután jöhet az elsõ zene. A hosszú fekete haj. Na de csak pár hangjegy erejéig, mert ezzel csak a feszültséget próbálta oldani.

Utána egy gitárral kezdõdõ kissé Gipsy Kinges koppintásnak tûnõ zene indul. A hang tiszta, ha kicsit mélyebb lenne talán édesapjáéval is összetéveszthetõvé válna. Ez az elsõ szám, maga a címadó dal is egyben: a „Szerelem, angyala”. A borítóról szólva, Krisztián úgy áll a közepén, akár egy keresztre feszített Jézus és hatalmas szárnyai vannak, ami kissé önteltnek tûnt.

A második szám még mindig az élõ „zenekarral” együtt a „Napfény íze” címet kapta. Ennek a dalnak az akkordjai néhány helyen kísértetiesen hasonlítanak a „When a man loves a woman” címû Michael Bolton számra, a címe pedig ellentétben a mondanivalójával, egy pár évvel ezelõtti Ralph Fiennes filmre enged asszociálni.

A következõ két számot Krisztián már egyedül énekli, zenekar nélkül.

Befejezésül a szám felkonferálásában „angyalunk” mondja, hogy édesapja ma lenne 52 éves, de teljesen véletlen, hogy éppen ma mutatkozik be, mint énekes-mi másra gondolhattunk volna, mint a véletlenek összejátszására. Ennek ellenére az utolsó dal az, amit apjának írt. Leül a színpad szélére, öccsei szemébe néz és énekelni kezd. A dalok egész jól sikerültek, némelyik igazán táncolásra illetve dúdolásra buzdító, de ki tudja, meddig marad a köztudatban. Egyedi szeretne lenni, bár neve miatt ez eleve lehetetlen küldetésnek bizonyul.

Végül a rögtönzött mini koncert után ismét a Magneoton egyik fõnöke veszi vissza a szót és csupán annyit mond „hirdessük, hogy van egy újabb Zámbónk”.

Ha egyedi akart volna lenni, akkor „egy újabb nagy hang, ami Krisztiáné, aki mellesleg Zámbó” lett volna a méltó befejezés. Egyértelmû, hogy a név sokat fog neki segíteni, de sok rossz akaró is lesz majd, aki azt mondja, „ az apja halálából és a nevébõl akar pénzt csinálni”. Zámbó „Árpi”-val szemben legalább neki van hangja és nem a megtéveszthetetlen hasonlóságból akar hasznot húzni.

Azt azonban leszögezhetjük, ha csak Krisztián lett volna, egy hétköznapi vezetéknévvel, akkor nem valószínû, hogy erre a mai „bulira” – miként õ nevezte az eseményt –, sor került volna.

2010.01.21.